Gassama-Szabó Bernadett
művészettörténész
Megnyitóbeszéde
Szőllősi Albert festőművész kiállítása elé
- 2014. szeptember 26. Szép műhely.
Szőllősi Albert egész életét végigkísérte a művészet szeretete, ám ennek a szenvedélynek csak nyugdíjazása után tudott aktívan hódolni. Régi álma vált valóra, amikor Szarka Hajnalka művésztanár vezetésével elkezdhetett festészetet tanulni. Tőle sajátította el az akvarell és pasztell festés technikáját, hosszú évek gyakorlása során kialakította egyéni látásmódját és kiforrott stílusát.
Jelenlegi kiállítása két tematikus egységre osztható, az egyik részét a lírai hangvételű virágcsendéletek, míg a másik csoportot - az utóbbi három éve terméseként – az absztrakt, vegyes technikával készült, épített képek alkotják.
A virágok és csendéletek rendkívül széleskörű szimbolikus üzenetet hordoznak. Az íriszek, nárciszok, orchideák, plumériák és rózsák mind a nőiesség, az érzékiség szimbólumai.
Az nőszirmot, görögül íriszt az ókorban szivárványnak nevezték, nevét különböző színekben pompázó lepelleveleiről kapta. A szivárvány az Ószövetségben a megígért – Isten Noéval és az emberiséggel kötött – szövetségének jelképeként jelenik meg. A keresztény szimbolikában Keresztelő Szent János mellett megjelenő szivárvány, János Ó - és Újszövetséget összekötő szerepét emeli ki. Az írisz kard alakú levelei Szűz Mária hét fájdalmára utalnak.
A néphagyományban az írisz a bölcsesség, a barátság, a hit és a remény szimbóluma. Menyasszonyi csokorba kötve a menyasszony reményeit fejezi ki jövendőbeli választottjával szemben, arra vágyakozik, hogy majd benne valódi férfiúi párját találja meg.
Színei nagyon intenzívek mégsem harsányak és tolakodóak, finom harmóniát alkotnak a képeken. A vörösek, a sárgák, a szenvedély, a nap, az örök fény, a melegség, a zöldek, a tavasz, a természet, az élet, a szerelem örök újjáéledésének biztató reményét közvetítik felénk. A csendélet ábrázolások a hollandiai barokk művészetben váltak önálló műfajjá, az élet és az elmúlás örök érvényű törvényét hordozzák magukban. A virágokat most pompázó szépségükben látjuk, de tudjuk azt is, hogy ez csak mulandó szépség, a hervadás, az elmúlás az élet elkerülhetetlen része.
Különlegességük az a nézőpont, ahogy Albert látja és láttatja őket. A pop-artban és a hiperrealistáknál láthatunk hasonló megközelítést, amikor a művész felnagyít egy motívumot, így a megjelenített témáról egy szinte irreálisan közeli képet kapunk. A fotóművészetben használatos kifejezéssel élve „close up” technikát alkalmaz, amivel a makro felvételeket készítik, ezáltal olyan részleteit, finom, cizellált rezdüléseit láthatjuk egy-egy virágnak, amit szabad szemmel már nem érzékelhetünk. Ez is egyfajta absztrakció, elvonatkoztatás, eltávolodás a szigorúan vett valóságtól.
Ezzel a gondolattal vezetném át a figyelmet a kiállítás másik tematikus egységét alkotó művekre, amelyek nagyon izgalmas nonfiguratív, absztrakt képekből állnak.
Vegyes technikával készült, különleges faktúrájú, épített képeket láthatunk, amelyekhez a képkereteket is a művész tervezte és kivitelezte. Az osztott keret szerves részét képezi az alkotásnak, a színekkel, a faktúrával összhangban a művészi önkifejezés eszközévé válik.
A szigorú szabályok szerint pontosan és tudatosan megszerkesztett függőlegesek és vízszintesek geometrikus jellege racionálisan átgondolt és felépített rendszere kontrasztban áll a szabálytalan, szabadon áramló, ösztönös ecsetkezeléssel. Ez a kettősség, a racionalitás és irracionalitás, a szabályos és szabálytalan, a tudatos és az ösztönös együttes megjelenése, a művek mélyebb analizálására, továbbgondolására ösztönzi a szemlélőt.
A különlegesen, szinte fröcskölt vakolatszerűen felvitt festék a gesztusfestészet érzelmi töltöttségét idézi. A művészi üzenetet az ecsetvonás, a mozdulat vagy a festék felrakása, a felvitt festékréteg hordozza. A festő képmozdulatait spontán belső érzékenysége, érzelmei, indulatai diktálják. A nonfigurativitás és az érzelmi töltés kettőssége, a hagyományos kompozíció feloldása, az ábrázolás száműzése drámai töltéssel bírnak.
Az expresszivitást a faktúra érzékelteti, ezzel szemben a színek visszafogottabbak, hűvösek.
Az osztott képek titokzatos ablakokra emlékeztetnek, amelyeket misztikum leng körül.
A külső és a belső világ elkülönülését, mégis összetartozását hangsúlyozzák. Már a reneszánsz idején foglalkoztatta a művészetteoretikusokat az ablak és a festészet kapcsolata. A festmény olyan, mint egy ablak, amelyen keresztül a festő a világra tekint. A festő ablakán keresztül mi is betekinthetünk az általa látott világba és továbbgondolhatjuk azt. A reneszánsz művésze azt látta meg a nyitott ablakon át a világban, hogy a világ egy jól érthető, racionális, megszerkeszthető és ábrázolható rend szerint alakul és így is alkotott – ez a perspektíva.
A ma embere, művésze a nyitott ablakon át az égi szférát, a csillagok világát, az asztrológia és annak hatásait keresi – az emberi élet, az emberi sors meghatározottságát, az „égi világ” hatását az életünkben, és a kapcsolatot azzal.
Szőllősi Albert képei a fantázia szabad szárnyalásának lehetőségét adják a szemlélőinek, betekintést engednek a művész szubjektív világába, és egyben utat nyitnak saját belső világunk megismeréséhez.